Bűnbánó Bianka Blogja

Tizenegytől franciák leszünk. Raccsolunk, és habos szoknyában járunk, magas sarkút húzva áttetsző harisnyás lábainkra rántunk. Kacsázunk kecsesen, a pezsgőt és a folyó bort szeretem, vörösben pompázunk, esernyővel nőiesen hadonászunk, meg sosem ázunk. Épített frizuránk emeli fényünk, a fellegek felé érünk. Macskakő egy szépen szeretett nővé válik a lábaink alatt, ahogyan a férfiak hevernek kimerülten ágyaink alatt. Libben a habos szoknya, és a vörös képzelet sebtiben valósággá elevenedik egy gyorsan mozgó képben, éter-szerű illatok szállnak felénk a térben, pillantás a pillanattal, kacér kéjenckedés egy gondolattal. Egy fantazmagória hitelességével ragadja meg karom az alkalom, s ránt a mélybe, franciástul, raccsostul bele a közepébe. Nemtörődömség nem létezik köztünk, hiszen ez a tizenegyesek dacos álarca, mellyel játszunk. Dúlnak a csókos ütközetek, ahogyan azt már mások is élték és írták, a múltat vissza sosem sírták, csak éreztek a mostban, a habos szoknyákban és a raccsban elmélyülve szépen. Tizenegy már elmúlt régen, de én még ennek bizony a végére sem értem, csak képek sorjáznak a szánon, mit egy nyakkendős törpe húz gyorsan, akár egy álom az éteri fényben. Mikor az ablakon besüt a nap, s csak egy nyalábnyi teret hagy magának a padlón elterülni, többet nem tudsz a látványtól felülni, mert a melegség rátelepedik forró testedre, és csak nézed. Tizenegy óra ötvenkilenc, már csak egy percet jár körbe az óra nagymutatója és te újra csak egy kislány leszel a fél pár báli cipődben, kócosan és kábán, értetlenül állván a látvány előtt. Elsuhant… ahogyan a törpe a képpel, úgy a mutató a kattogással, azzal az idegesítő, kiüresedett lakásos zajjal, mikor csak a könyvek és a kopott fotel rojtjai verik vissza a hangot, a por molekulák zsizsegnek csupán a polcon, de szabad szemmel azok is merevek. Bezzeg nagyító alatt fickándoznak, ide-oda mozognak a sercenés-szerű citt-catt ütemes félreverésére, akár, mint minden barom az ütem lüktetésére. A citt-catt nem csitul, sőt, leginkább csak nagyul és gurul, és már mindkét füled tapasztja, mint a forró massza Egerben a létrát, és a bitang támasztékát. Mégis úgy érzed, hogy távolodik a cittelés nem éppen cirógató hangorkánja, s lassan a rojt és a könyvek tetején nyugvó por is lehiggad mára, többet nem zsibbad feleslegesen, hiszen úgysem látható… szabad szemmel sosem.   

Vatta massza, cukorkrém az ajkon, olvad a fény a szájon, nyílik nevetésre. Csókok mosta utcasark ez, egy újabb sziget az örömnek, hormonok röpködnek egymásban, s ellen és ért. Félő a fertő, zés’ ez minden jött-mentnek, kik jönnek, s mennek, lebbentenek tabut, lökik a bábút, zárul az ajtó, kulcslyuknyi fény a szemnek. Éppen pupilla a nagyság rése, egy falatnyi prés az agynak, pumpa a szívnek és a karnak a rendelésen. Szorít, szinte már meg sem érzed a sokktól, a bortól és a portól a tüdőben, bagósként fel sem fogod időben. Szenvedélyes rab vagy te, mindenkié. Kié leszel holnap, lepke? Vigyázz a tetovált öklökre, a gyötrelem öröme lesz néked e menet, szenes-szagos kis kísértet, amely leginkább senkié sem szeretne… Lenne szíve szerint a molyra ható képlékenység, de leginkább csak elragad a szertelenség. Még mindig jobb, mint a hosszú ís féltékenység, az az elírt helytelenség a némber kezében, kifejtett gondolat a lapon, és lapszélen. Éppen csak ezt kérdem, kicsiny értelmetlen szenvedés, a megélt sarkosság, szarkazmussal bevontság és némi pára. Az is hull az ablakra, beülsz, és beleheled, törlöd a mocsokkal együtt a szélesen védőn, belül onnan és kívül túl, széles a határ, én már látom. A választ nem várom, hiszen ábrándos ez a mese, kinek valóság, kinek ez se…

Egy időre, netán végleg, de most legtöbbször itt: